Világunk Blog

Élményeink a világról, némi ízelítő a tapasztalt szépségekből.

Rólunk

Kiss Regina - szerkesztő, fotós

  A fotózás megnyugtat, kitárul a világ, közelebb jön a horizont, a pillanat kattanása mély izgalmat és egyben kíváncsiságot is jelent számomra, hogy tényleg eltalálom-e a pillanat varázsát. Remélem, hogy fotóimmal nemcsak magamnak és követőimnek tudok adni egy pillanatnyi történést, varázslatot, hanem tágabb környezetemnek is szolgálhatok esetleg egy-egy hasznos üzenettel.

 

Juhász Balázs - szerkesztő, fotós

   Az utazás, világlátás szeretete egy történész számára áldás, a környezete számára néha átok. Ha még fényképezni is szeret az illető, az már maga a vég. Megfelelő társaságban, ahol a művészetek iránti fogékonyság a fotózással társul, illetve a láblejáró sétáktól se retten vissza a csapat... , na ez az én világom.

Feedek
Megosztás
Contarini Loggia és Odeon

Az ókori kőszínházak helyét évszázadokig ideiglenes piaci díszletek vették át, majd kialakultak az állandó, igaz még fa struktúrák (lásd a londoni Globe színházat). A modern színházépítészet egyik kiemelkedő példája az Andrea Palladio-féle vicenzai Teatro Olimpico (1585). Amennyiben modern kőszínházról beszélünk, úgy az elsőség viszont a padovai Contarini Loggiát és Odeont illeti (1524-1530). Nagy különbség, hogy ez utóbbi egy mecénás baráti körének épült, a Teatro Olimpico viszont egy népesebb közönség számára készült.
A padovai telephellyel rendelkező velencei kalmár és mezőgazdasági vállalkozó, Alvise Contarini 1534-re építtette fel a veronai Giovanni Maria Falconetto tervei alapján a ma is álló Loggiát. Az volt a célja, hogy az akkor még külvárosi villának számító telken emeljen egy az ókori építészeti előírásoknak megfelelő állandó díszletet, ami lehetőséget biztosítana szabadtéri színházi előadások megrendezésére. A humanizmus eszméi mellett az irodalmi érdeklődés is erre ösztönözte a megrendelőt, hiszen szoros kapcsolatban állt a Padova környéki parasztok nyelvét használó, de kiművelt témákat is feldolgozó Angelo Beolco drámaíróval, ismertebb nevén Ruzantéval. A drámák Plautus és Arisztofanész munkáin alapultak, de a Padova-környéki parasztok humorát adták vissza, így ezek egyszerre voltak klasszikus formákat követő és népies alkotások. Ennek a kapcsolatnak a felelevenítéseként a helyszínen nyaranta máig előadják Ruzante műveit.
A loggia eredetileg egy szintes volt, a felső rész 1524 után készült el. Valószínűleg 1530-ra datálható a loggiától jobbra lévő Odeon épülete, amely a művelt beszélgetések színteréül szolgált. Eredetileg az Odeonnal szemben is volt egy épület, de ebből mára nem maradt semmi, így a komplexum aszimmetrikusnak tűnik. A telek egészen 1968-ig magántulajdonban maradt, amikor az utolsó tulajdonos végrendeletileg a padovai önkormányzatra hagyta. Az udvaron található két épületet akkor restaurálták, és megnyitották a látogatók előtt. A Sz. Antal Bazilika felé néző homlokzat viszont máig magánlakásokat rejt.


A Loggia felső szintjén Vénusz, Diana és Apolló szobrát látjuk, az ablakok egy olyan térbe nyílnak, ahova nem lehet bejutni. A klasszikus építészeti előírásoknak megfelelően az ívek és az istenszobrok szintje között van egy párkányzat, amelyet egy jón fríz is díszít. Az alsó szinten viszont az ívek között dór fél oszlopokat láthatunk.
A színpadra lépve a mennyezeten mitológiai jeleneteket ábrázoló freskókat találunk.



Az Odeon bejáratát két oldalról a Holdat/éjszakát és a Napot/nappalt ábrázoló hamis ablakok szegélyezik. Bent csak az alsó szint látogatható, és egy nyolc oldalú középső teremből nyílnak a változó méretű helységek. Ezek pontos funkciója ismeretlen, csak az egyik távoli csücsökben található szoba esetében feltételezhető, hogy ott zajlottak a padovai tudós társaság, vagyis az Accademia degli Infiammati (A felhevültek akadémiája) ülései.


A nyolcszögletű terem freskóit Gualtiero Padovano-nak tulajdonítják, akit érezhetően inspiráltak a Nero császár-féle római Domus Aurea freskói. Ezeket a motívumokat grotteschéknek hívjuk, ugyanis az 1500-as években már betemetett barlangoknak (grottéknak) tűntek a frissen felfedezett császárkori helységek, így ezek freskóit is barlangi motívumként kezdték emlegetni.

A környező termekben a vidéki életet és élővilágot ábrázoló stukkókat, freskókat láthatunk. A tájképeket az amszterdami Lambert Sustrisnak tulajdonítják, aki az 1530-as években Rómában, Velencében és Padovában volt aktív. A stukkókat valószínűleg Tiziano Minio készítette a Loggiát tervező Falconetto fiaival.

Ez a kis reneszánsz gyöngyszem mindenképpen megéri a látogatást. Minden fél órában idegenvezetéssel lehet megtekinteni. Aki kiváltja a számos kedvezményre feljogosító Padova Cardot, annak mindez ingyenes.

A képeket nagy felbontásban itt látod.

A 3. hadsereg padovai múzeuma, avagy a város első világháborús múltja

Padova 1404 után, amikor elvesztette függetlenségét és a Velencei Köztársaság része lett, csak igen kevés alkalommal kapott szerepet fegyveres összecsapásokban. Ennek az az egyik oka, hogy a padovai háborúval Velence megszerezte azt, amit ma Veneto tartományként ismerünk, és hirtelen olyan szárazföldi hátországra tett szert, aminek Padova sohase volt a határvárosa. Ettől függetlenül a Velencei Köztársaság területi épségét se sikerült megőrizni, elég csak utalni a cambrai liga harcaira (1508-1509), amit Padova is megszenvedett, hiszen 1509-ben többször is tulajdonost cserélt, kifosztották, és egy nagyon súlyos ostromot is kiállt.


Padovai Sz. Antal védi Padovát a cambrai liga 1509-es ostroma során
freskórészlet a padovai Sz. Ferenc templom melletti kolostor kerengőjéből

 

Ezt követően Padova erődítményei elvesztették jelentőségüket és a fegyverek csak az első világháború éveiben kaptak újra szerepet a város életében. A város ugyanis a Monarchia repülőgépeinek a hatósugarán belül volt, így a katonai célpontok számának növekedésével nőtt a légitámadások veszélye is. Nem hiába alakították át katonai megfigyelőállássá a Specolát, vagyis a csillagvizsgáló tornyát. Az első támadás 1916. július 13-án teljesen váratlanul érte a várost, de ekkor senki se halt meg. Az első éjszakai támadásra 1916. július 13-án került sor, ekkor ketten haltak meg. Az első komolyabb kárt az 1916. november 11-ei támadás okozta, amikor 93-an haltak meg és 96-an sebesültek meg. Az áldozatok magas száma okozta negatív visszhangnak köszönhetően a légitámadások csak a caporettói áttörés után folytatódtak. 1917. október 24-én ugyanis elkezdődött a XII. isonzói csata, amiben a Monarchia erőinek – némi német segítséggel – a várt célt is felülmúlva az olasz csapatokat egészen a Piavéig sikerült visszaszorítaniuk. A volt isonzói front összeomlott, a 2. olasz hadsereg megsemmisült, a tengerparttól nagyjából Gabria térségéig illetékes 3. olasz hadsereg csak azért menekült meg a harapófogóból, mert a Monarchia csapatai az előrenyomulás során összekeveredtek. Az olasz magasabb egység így Aosta hercege parancsoksága alatt megőrizhette a „győzhetetlen” jelzőt, amelyet majd az 1918. november 4-ei erősen propagandisztikus szólamokat használó olasz győzelmi jelentés is kihangsúlyozott.
1917. december 28-29-30-án folytatódtak a légitámadások, amelyeknek már két katona áldozata is volt a további 15 civil mellett. Ekkor a bombák többek között a dóm homlokzatát is eltalálták. A várost összesen 19 alkalommal érte támadás, legalább 912 bomba ért földet (egy nem robbant fel), 129-en haltak meg és 108-an sebesültek meg (ezek elenyésző hányada volt csak katona), illetve 211 épületben esett kár.

A Palazzo Romanin Jacur homlokzata. Az erkélytől balra a felirat Dante 1306-os látogatásáról szól, jobbra viszont az első világháborús osztrák-magyar bombatámadás emlékét őrzi.

 

A caporetói áttörést követően Padova és közvetlen térsége adott otthont több olasz parancsnokságnak, mivel 1919. július 31-én 18 óráig a Padova melletti Abanóban működött az olasz főparancsnokság, a padovai Via Altinate 59 szám alatti Palazzo Cameriniben pedig a 3. hadsereg parancsnoksága székelt. Ez ma a 3. hadsereg múzeuma, igaz a város életében más miatt is fontos: 1527 után itt élt Pietro Bembo, amikor éppen Padovában tartózkodott. Mindkét eseményről márványtábla emlékezik meg a palota portikuszában. A 40-es évektől katonai parancsnokság üzemelt benne, Padova csak 2012-ben tudta elcserélni egy másik ingatlanra. Azóta a városé.

A belépés ingyenes. A nyitvatartást érdemes megnézni a neten, ha érdeklődünk, akkor idegenvezetést is kapunk. Amúgy egy hagyományos olasz állami katonai múzeumról van szó, tehát a tárlat kialakítása muzeológiai szempontból elavult, a kiállítás anyagát valószínűleg az utóbbi három-négy évtizedben senki se frissítette, és a feliratok java rész is kizárólag olasz nyelvű. Persze kivétel itt is akad, ugyanis az első emeleten olasz–angol magyarázó szövegekkel is találkozunk. Akit érdekel, annak viszont mindenképpen érdemes megtekinteni a gyűjteményt.
A kiállítást Alberto Aliberti tábornok kezdeményezésére 1956. augusztus 30-án nyitották meg. Eredetileg a Savoia, illetve Villasanta család hagyatékából állt (Aosta hercege a Savoia dinasztia tagja, III. Viktor Emánuel olasz király unokatestvére volt, Nino Villasanta tábornok pedig Aosta hercegének titkáraként tevékenykedett), de ezt azóta újabb műtárgyakkal is kiegészítették. Találunk itt korabeli egyenruhákat, kitüntetéseket, sajtótermékek címlapjait, fegyvereket és emléktárgyakat. Térképeken követhetjük a 3. hadsereget érintő hadműveleteket, de az 1918. augusztus 9-ei bécsi röplapszóró propagandarepülés egyik résztvevője, Natale Palli százados fotóira is ráakadhatunk, ha figyelmesen nézelődünk.


Amúgy a tojáskézigránát mellett, a nagyító alatt osztrák–magyar rohamcsapatok jelzése látható.


Külön vitrinben csodálhatjuk meg az Aostai hercegnek adományozott marsallbotot.


A Padovát ért légitámadások apropójából egy repülőlégcsavar mellett láthatjuk hogyan és milyen bombákat hajigáltak ki a repülőkből a pilóták.


Egy repülőgépen használatos 1916-os 6,5 mm-es Fiat géppuska alatt pedig egy ugyanúgy repülőn használt M.07/12-es Schwarzlose is fellelhető.


Padova az első világháború lezárásában is szerepet kapott, ugyanis a közeli Villa Giustiban írta alá 1918. november 3-án a Monarchia küldöttsége az Antant és a Monarchia közötti fegyverszüneti egyezményt. A villa ma is áll, múzeum található benne. A padovai fegyverszünet (olaszul armistizio di Villa Giusti) szövegét a delegáció magyar tagja, Nyékhegyi Ferenc igen korán publikálta, ezt lásd itt.

Akit tehát érdekel az első világháború, az nem kevés magyar vonatkozású látnivalóra számíthat.

A képeket nagy felbontásban itt látod.
A padovai dóm homlokzatáról készült archív fotó innen származik.
A Villa Giusti homlokzatáról készült archív fotó innen származik.
A fegyverszünet aláírásának helyet adó szobáról készült archív fotó innen származik.

Ca’ Rezzonico, avagy a 18. századi Velence Múzeuma

A Canal Grande mentén sétálva temérdek palotára bukkanhatunk. Ilyen például a Dorsoduro negyedben található Ca’Rezzonico palota, Baldassarre Longhena mesterműve. Századokkal ezelőtt az épületet gazdag nemesi családok birtokában volt, ma 18. századi Velence Múzeumaként (Museo del Settecento Veneziano) várja a látogatókat. A palota helyén eredetileg az ősi velencei nemességhez tartozó Bon család két háza állt. 1649-ben Filippo Bon bízta meg Baldassare Longhena építészt, hogy tervezzen a család számára egy új palotát. Longhena tervei alapján 1667-ben kezdődött meg az építkezés, de 1682-es haláláig csak az első emeletet tudták befejezni. Az építkezést ezt követően több évtizedig felfüggesztették a család anyagi gondjai miatt. A palota további fejlesztését – már az új tulajdonosok, a Rezzonico család által megbízott – Giorgio Massari folytatta 1750-ig.

A Velencei Köztársaság bukása után a Rezzonico család a ház művészeti kincseinek  elárverezésére, végül az épület eladására kényszerült. A következő évszázadokban a palota kézről kézre szállt. Végül 1935-ben a palota a város birtokába került, melyben kialakították a 18. századi Velence Múzeumát. A berendezés, a festmények és a többi műkincs nagy része különböző palotákból került ide, egész mennyezetek származnak máshonnan, de az összhatás mégis egységesnek mutatkozik. Találunk itt festményeket és freskókat Pietro Longhitól, Canalettótól, Francesco Guarditól, Giandomenico Tiepolótól. Maradtak eredeti díszítő elemek is: ilyen Pietro Viscontitól a bálterem trompe-l’oeil oldalfala (a fenti címer egy részlet innen); Giovanni Battista Crosato mennyezetfreskója (Apollo kormányozza a napkereket a kontinenseken), ami szintén a báltermet ékesíti; Giovanni Battista Tiepolo: Ludovico Rezzonico és Faustina Savargnan házasságának allegóriája.

A palota négyemeletes márvány homlokzata a Canal Grande felé néz, és tükrözi az építő család presztízsét. A megszokott velencei mintáktól eltérő homlokzaton Longhena érdekes világos-sötét hatásokat ért el. Az épületet hátulról egy szökőkúttal díszített udvar öleli körbe.

A Giusto Le Court (másik művéről itt olvashatsz) angyalkájával díszített lépcső után a bálterembe jutunk, amely közel 200 évig adott otthont a velencei felső tízezer legfényűzőbb ünnepségeinek. A monumentális terem egyedülálló volt Velencében, amit a mennyezet lebontásával és a két emelet teljes magasságának kihasználásával alakítottak ki. A mennyezetet Girolamo Mengozzi Colonna és Giambattista Crosato freskói ékesítik.

Emeletről emeletre barangolva láthatjuk, hogy az összegyűjtött műkincsek méltón idézik fel a 18. századi velencei gazdagok életét, de ezzel párhuzamosan megismerhetjük a kiállított csodás vásznak (Pietro Longhi, Francesco Guardi és Giambattista Pittoni művei) által az egykori velencei élet más területét is.

A második szinten berendezett trónterem (a mennyezetfreskó részlete a fenti szakállas babérkoszorús öregúr, vagyis az Érdem, a teljes képet itt találod) legszebb éke az Antonio Corradini szobrászművész által készített aranyozott rokokó stílusú trónszék (a lenti képen ennek egy részletét találod, a teljes székről itt található fotó). Emellett Andrea Brustolon csodálatos faragott bútorairól sem szabad elfeledkezni. Különleges élmény Antonio Corradini lefátyolozott asszonyt ábrázoló mellszobra, és a muránói csillárok is méltó módon tükrözik a korszak pompáját.

Nem maradhat ki természetesen a korszak kínai divatja sem, ennek megfelelően a látogatás során számos távol keleti jellegű szobrot és mintát találtunk.

Az eredetileg a személyzet számára fenntartott harmadik szinten Egidio Martininak a 15. századtól a 20. század elejéig terjedő időszakot felölelő, figyelemre méltó festészeti gyűjteményét láthatjuk. Itt rendezték be az egykori Ai do San Marchi gyógyszertár három szobáját is. A kedvencünk mindenesetre Canaletto alábbi két képe (Velencei látkép: a Canal Grande a Balbi palotától a Rialtóig, illetve a Capriccio portikusszal).

A Ca’Rezzonico palota méltón tükrözi a 17-18. század felső tízezrének hóbortos kicsapongásait. Ahogy belépsz a lenyűgöző termekbe, könnyű elképzelni a maszkos vidámságokat, a pezsgő ünnepségeket. Három emeletnyi pompa, csillogás, bujaság, mint egy időutazás Casanova korába…

 

 

 

A képeket nagy felbontásban itt látod.

A Frari, avagy a kedvenc velencei templomunk

A Santa Maria Gloriosa dei Frari templom eredete abba a legendás korba nyúlik vissza, amikor Assisi Szent Ferenc Velencén át utazott a Szentföldre. Nyomában itt is felbukkantak követői, a barna kámzsás szerzetesek. Ők voltak a testvérek, vagyis a fratres. Jacopo Tiepolo dózse a 13. században földterületet adományozott a szerzeteseknek és egy nagyobb összeg felajánlásával elindulhatott egy kisméretű templom építése, amit Szűz Máriának ajánlottak fel. A neve is innen származik: a szerzetesek Szűz Mária temploma. A nagyobb templom építése 1250-ben kezdődött Nicolò Pisano tervei alapján gótikus stílusban. A többi nagy ferences rendi itáliai templomhoz hasonlóan, ez is kedvelt temetkezőhely volt. Az 1339-ben elhunyt dózse is itt nyugszik. Rajta kívüli firenzei és milánói kereskedők, illetve két gazdag velencei patrícius család, a Corner és a Pesaro is sokat áldozott a templom építésére. Nem meglepő tehát, hogy nekik is van itt kápolnájuk.
Napjainkban a látogatók a benne őrzött műalkotások gazdag választéka és az itt eltemetett személyek miatt keresik fel. Ha ugyanis van olyan, hogy velencei panteon, akkor ez az.
A templom főhomlokzatának portálja velencei gótikus díszkapu. A csúcsív tetején Jézus szobra emlékeztet arra, hogy a 15. század végén Trevisan tábornok hazahozta a barátok részére Krisztus vére ereklyéjét. A jobb pilléren Bartolomeo Buon alkotása, a Madonna a Gyermekkel, a bal oszlop felett pedig Szt. Ferenc szobra.

Amint belépünk, balról és jobbról rögtön két impozáns síremléket látunk: a fehér márvány piramist formázó emlékművet Canova eredetileg Tizianónak szánta, de végül a terv átalakult, és Bécsben, az Augustinerkirchében ez alapján készült Habsburg Mária Krisztina sírja. Canovát 1822-es halálakor szülővárosában, Possagnóban helyezték örök nyugalomra, de a szíve ide, ebbe a tervei alapján készült síremlékbe került. Vele szemben van Tiziano emlékműve, ami évszázadokkal a művész 1576-os halála után, csak 1852-re készült el. Tiziano pestisben halt meg, így nem lett volna szabad templomban eltemetni, de az ő esetében kivételt tettek. Mindkét síremléket Canova tanítványai készítették.

A templomban nyugvó harmadik művész Claudio Monteverdi, az opera első nagy mestere. Monteverdi Cremonában született, majd a mantovai herceg udvari zenészeként aratta első sikereit, 1613-tól pedig a velencei Szent Márk székesegyház karnagya lett. Sírját egy padlóba ágyazott márványlap jelzi, amin mindig van virág. A nyughelyeként szolgáló milánóiak kápolnáját Alvise Vivarini Sz. Ambrus oltárképe is díszíti.

A szomszédos Corner kápolnát viszont Alvise nagybátyja, a muranói Bartolomeo Vivarini Trónon ülő Szent Márk Keresztelő Szent Jánossal, Szent Pállal és Szent Miklóssal című 1474-es alkotása díszíti.

A főoltár mögött található a templom egyik nevezetessége: Tiziano Mária mennybevitele című festménye. A kép nem tetszett a szerzeteseknek, akik csak azt követően tartottak rá igényt, amikor a külföldi követek versengeni kezdtek érte. A képnek több olvasata van: dicsőíti a finanszírozó velencei patríciusokat, a ferencesek teológiai nézeteit Mária szeplőtelen fogantatásáról, és Szűz Mária megdicsőülését, amely diadal egyben a Velencei Köztársaság diadala is a cambrai ligával szemben.
A főoltár mellett közvetlenül jobbra látható a Keresztelő Sz. János kápolna, amely csak 1904-ben kapta a nevét, ugyanis ekkor helyezték át ide az eredetileg a bejárat melletti firenzeiek oltárát, ennek középpontjában Donatello Keresztelő Szent János szobrával. Ez a művész egyetlen Velencében látható műve.

A milánóiak kápolnája, vagy a firenzeiek kápolnája egy általános jelenség: minden független állam a másik fővárosában fenntartott egy saját templomot vagy kápolnát. Olaszországban ma ez már csak Rómában maradt fenn, ahol továbbra is minden középkori és modern nemzetnek van egy saját nemzeti temploma. Ahol a középkori államok összeolvadásából született a mostani modern nemzet, ott több nemzeti templom is lehet. Spanyolország esetében pl. ez azt jelenti, hogy az aragóniai és a kasztíliai korona római temploma is fennmaradt.

Innen kettővel jobbra, már közvetlenül a sekrestye mellett található a Bernardo-kápolna, amelynek oltárát Bartolomeo Vivarini 1482-ben festett táblaképe, a Madonna és a Gyermek Szent Andrással, Bari Szent Miklóssal, Szent Péterrel és Szent Pállal díszíti. A képet az 1631-es pestisjárvány után az Egészség Madonnájának is nevezték.

A főhajó közepén található kórus az egyedüli, amely eredeti helyén maradt meg Velencében. A külsejét 1475-ben márványlapokkal borították. A domborművek rajta egyházatyákat és prófétákat ábrázolnak.


Tőle balra található a Pesaro kápolna, és az oltáron Tiziano Pesaro Madonna című festménye.  A Szűz előtt lobogó zászlón a Borgia családból származó VI. Sándor pápa címere látható, ugyanis a kép Jacopo Pesaro 20 pápai hajó kapitányaként aratott 1502-es győzelméről emlékezik meg.
A megrendelő ezzel az alkotással kelt versenyre a család másik ágával, amely viszont a sekrestyében található Madonna a zenélő angyalokkal című művet rendelte meg Giovanni Bellinitől. Az 1478-ban készült festmény a velencei festészet egyik legjelentősebb remeke.

Műkincsek gyűjtőhelye, művészek nyugvóhelye, és mindez egy szellős itáliai gótikus templomban... Kell ennél több? Nekünk ez az egyik kedvenc velencei templomunk.

 

A képeket nagy felbontásban itt látod.

A Santa Maria del Giglio - egy velencei templom különös díszítése

Velencei sétánk során számos olyan templomra bukkanhatunk, amely falán van egy tábla, rajta azon ismertebb művészek nevével, akiknek az alkotásait odabenn megcsodálhatjuk. Igazából nincs olyan velencei templom, amely ne őrizne valami művészeti kincset, tehát a táblácskát vehetjük standard kiegészítőnek is. Mi tehát az Accademia hídja és a Sz. Márk tér között kb. félúton megálltunk a S. Maria del Giglio, köznapi nevén a S. Maria Zobenigo falán található szokásos táblánál, de nem ez fogott meg minket, hanem a templom homlokzata: tele volt háborús szimbólumokkal, és a szobrok közül egyik se szenteket, hanem mindegyik hadvezéreket ábrázolt. Szétfotóztuk a homlokzatot, majd előkerült a 10 perces cigiszünetről az őr és miután leperkáltuk a belépőt (az olaszországi szokásoktól eltérően a velencei templomok jelentős része fizetős), végre bemehettünk.

Már benn megtudtuk, hogy a templom homlokzatán, a főbejárat felett Antonio Barbaro alakja tornyosul (lásd a lenti fotót), akit a testvérei (Carlo, Francesco, Giovanni Maria, Marino) alakjai fognak közre. Antonio (1627-1679) a Velencei Köztársaság kiemelkedő katonája volt, aki karrierje során több tengeri csatában bizonyította rátermettségét, 1666-tól a törökök által ostromlott Candia (ma Iraklió Krétán) védelmében töltött be fontos szerepet, majd komolyabb állami tisztségeket is betöltött (1669 végétől 1671-ig Dalmácia és Albánia polgári és katonai kormányzója, 1772-73-ban Padova polgármestere, 1675 októberétől 1678 márciusáig a Velencei Köztársaság római követe). A kiállhatatlan természete viszont sokszor okozott neki gondokat (meglehetősen viharos vitái voltak a candiai védelmet irányító Francesco Morosinivel, Rómában pedig a követségi alkalmazottak szokásos diplomáciai védettségén kívül olyan mentességekre tartott igényt, amelyeket a XI. Ince pápa már nem engedélyezhetett, így a követ folyamatosan perlekedett a Kúriával).

A büszke hadvezér és diplomata végrendeletében 30.000 dukátot hagyott a S. Maria del Giglio újjáépítésére, és halála után azonnal elkezdődtek a munkálatok. A pénz egy része természetesen az adományozó családjának dicsőítésére ment el, így érthető, hogy a homlokzatra Antonio Barbaro tetteit megörökítő részletek kerültek.

Ilyenek például a tengeri csatajelenetek. Ezek a hadtörténészek számára is érdekesek: a gálya és a fregatt szimbolikus találkozása a Velencei Köztársaság tengeri erejét jelképezte. A kép a tenger királynőjének utolsó virágzását örökíti meg, ugyanis a velencei arzenálban ekkor kezdték kiépíteni a vitorlás flottát a hagyományos evezős gályák mellett. Igaz, ez angol és holland mintára történt, de ennek a korszerűsítésnek köszönhetően - a sikertelen szárazföldi utóvédharcok ellenére - továbbra is sikeresen szálltak szembe a tengeren az oszmán birodalommal. Volt is mire büszkének lenni, ugyanis miközben Zrínyi Miklós felégette az eszéki hidat, és a sikertelen téli hadjáratát a győztes szentgotthárdi csata, illetve a dicstelen vasvári béke zárta le (1664. augusztus 10.), Velence a tengeri fölényének köszönhetően tudta 21 éven keresztül ellátni Candiát, a már jórészt török kézre került Kréta ostromlott fővárosát. Mellesleg az 1694-1727 közötti ceutai ostrom után a candiai volt a világtörténelem leghosszabb ostroma. Ráadásul jórészt a vasvári békének köszönhetően tudott a Török Birodalom a korábbinál is több erőforrást biztosítani a védműveket ostromló erőknek, amelyeknek 1669-re sikerült elérniük, hogy a velenceiek feladják az addigra már teljesen rommá lőtt várost.

A homlokzaton Zára, Candia, Padova, Róma Korfu, és Split eltérő pontossággal megörökített látképeit is megcsodálhatjuk. Zára, Split és Korfu Antonio dalmát és albániai kormányzósága miatt került ide. Candiában zajlott a a korszak egyik legismertebb hadtörténeti eseménye, és az ottani pozíciójából adódóan Antonio itteni karrierjét is jelezni kellett valahogy. Padova az ottani polgármesterségre utalt, Róma pedig a követi megbízásra.

Róma látképénél rengeteg ismert helyszín tűnik fel: a Sz. Péter bazilika (1), az Angyalvár (2), az ágostonrendiek temploma és kolostora a Piazza del Popolón, vagyis ismertebb nevén a basilica di Santa Maria del Popolo (3), a Spanyol-lépcső tetején található Trinità dei Monti (4), Traianus császár emlékoszlopa (5), Traianus császár piaca (6, de itt az oszlopnak kellene alul lenni és a piacnak felül), a Capitoleumra vezető két lépcső (7), a Tevere-sziget (8), a Colosseum (9), a Circus Maximus (10, itt nagyon torzak a méretek), a Gianicolo domb tetején található chiesa di San Pietro in Montorio (11).

Az épületek helyzete és egymáshoz viszonyított méretei hagynak kívánnivalót, a korszerű városfalakat sohasem sikerült ennyire kiépíteni, de a szarvashibák javítása után a végeredmény akár egy mostani szórólap színvonalával is vetekedhet.

Rómával ellentétben Candia látképén az erődítéseken kívül lényegében nincs felismerhető épület. A többi város látképe se sokkal jobb.

A templom belsejében, a főoltár mögött van Tintoretto két fiatalkori alkotása, rajtuk a négy evangelistával. A főbejárat mellett jobbra pedig nyílik egy kis kápolna, amiben Pieter Paul Rubens egyedüli Velencében őrzött alkotását láthatjuk: Szűz Mária a kisdeddel és Keresztelő Sz. Jánossal (lásd a legalsó képet).

A jobb oldali második kápolnánál érdemes még megnézni Palma il Giovane Angyali üdvözlet című alkotását. Ezen felül itt van még a Contarini család egyik tagjának a síremléke. A többi alkotást kevésbé ismert művészek (Antonio Zanchi, Alessandro Vittoria, Sebastiano Ricci, Giambattista Piazzetta, Gian Maria Morlaiter) jegyzik.

Apropó, a templom homlokzatát Giuseppe Sardi tervezte. Antonio Barbaro szobra Giusto Le Court flamand szobrász munkája. A másik négy Barbaro testvérről készült szobrot a tanítványának, Heinrich Meyringnek tulajdonítják.

 

 

A képeket nagy felbontásban itt látod.

A padovai botanikus kert

A padovai a világ legöregebb botanikus kertje, amelyet 1545-ben alapítottak az egyetem orvostanhallgatói számára, hogy tanulmányozhassák az úgynevezett egyszerű füveket, vagyis a gyógynövényeket. Ezek annyira egyszerűnek számítottak, hogy fallal kellett körülvenni a kertet, mivel a lakók előszeretettel szolgálták ki magukat ahelyett, hogy drágán megvették volna ezeket a patikustól. A korabeli ovális belső kert máig zárható. A botanikus kert azóta kinőtte magát, ma 2,2 hektár a területe, amely különleges védelmet élvez, ugyanis 1997-ben a világörökség részévé nyilvánította az UNESCO.

Minden kertnek egész évben megvan a maga szépsége szép, de a lombhullató erdők növényei ősszel különleges színekben pompáznak, így ekkor a szokásosnál is nagyobb élményben részesül a látogató. A kert továbbra is ellát oktatási feladatokat, két nagyobb diákcsoporttal is összefutottunk a kalandozásunk során. Minden növénynél szabályszerűen megtalálható a latin elnevezés, vagyis akit érdekel, az könnyűszerrel tud tájékozódni. A növények katalógusa is elérhető itt, amiből lehet rendelni.

A történelmi rész, a falakkal övezett "Hortus Cintus" máig négy részre oszlik, középen pedig az egyik szökőkútban tavirózsákat találunk.

Az egyik negyedben éppen sikerült kifognunk a gyümölcsökkel teli datolyaszilvafát. A mögötte lévő üvegkalitkában pedig a kert legöregebb növénye, egy lószőrpálma (Chamaerops humilis) található, amely 1585 óta nyűgözi le a látogatókat. Ezt 1786-ban Goethe is megcsodálta, és 1799-ben írt is róla a "Die Metamorphose der Planzen" című művében. A pálma ágai mára elérik a 10 m-es hosszúságot.

Vele szemben pedig éppen a vasfű virágzott.

A történelmi kertrészben található növények sok esetben koruk miatt, és azért is különlegesek, mert először itt termesztették őket Olaszországban: 1662 óta itt található pl. Olaszország első fehér akáca (Robinia pseudoacacia); és az 1750-es örökzöld liliomfa (Magnolia grandiflora) is valószínűleg az első ilyen jellegű növény az itáliai félszigeten; ahogy ez igaz az 1828 óta itt élő himalájai cédrusra is (Cedrus deodara). A történelmi kertrész szélén látható pavilon mellett sorakoznak a húsevő növények, az épület földszintjén található a könyvtár és a levéltár, a felső szinten pedig a magokat őrzik.

2002 májusában a szomszédos jezsuita kollégium eladott egy 15.000 m2-es telket a botanikus kertnek, amelyen 2008-ban elkezdték építeni az új szárnyat: egy 100 méter hosszú és 18 méter magas épületet, amelyben 1.300 új növény kapott helyet. A teljesen önellátó üvegházat (napenergiát használ, termálvízzel fűt stb) 2014-ben adták át.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Itt négy éghajlatra, vagyis a trópusi és a szubtrópusi esőerdőre, a mérsékelt és a mediterrán égövre, illetve a száraz sivatagokra jellemző növényekkel találkozhatunk. A mozgáskorlátozottakat lift viszi fel a felső szintre és a gyerekekre is gondoltak: a piknik sarok mellett játékos szemléltető eszközöket is találunk. A városközpont szélén található épületben mindenféle rendezvényt tartanak. Amikor mi voltunk, éppen Titus Liviusról értekeztek egy konferencia előadói.

A képeket nagy felbontásban itt látod.

Közlekedj Velencében

Velence a lagúnák városa, ahol a gondolások énekelve visznek minket körbe a szebbnél szebb paloták között. Legalábbis a köztudatban ez a kép él. Valójában az átlagos turista kettőször is meggondolja, hogy gondolázzon-e, mert elég drága. Jellemzően a lábunk vagy a vaporetto szokott minket célba juttatni. Aki Velencébe megy, az általában a Piazzale Roma parkolójába, vagy a S. Lucia pályaudvarhoz, vagy esetleg a Riva degli Schiavoni mólójához érkezik. A velencei tömegközlekedés csak a legfontosabb útvonalakat fedi le: végigmehetünk a Canal Grandén, körbehajózhatjuk a történelmi várost, és eljuthatunk a Lidóra, Chioggiába, és a környező szigetekre, mint pl. Muranóra, Buranóra, Torcellóra, vagy a még kisebb célpontokra, mint a temetőszigetre, vagy S. Giorgio szigetére. Minden egyébre ott van a lábunk.

A szűk lagúnák mentén közlekedni igazi kihívás. A házszámok az ezresek körében mozognak, egy gps-es térkép nélkül könnyű eltévedni. Ráadásul ember legyen a talpán, aki tudja mikor kell átmenni a túloldalra, mert nem lesz több híd arrafelé, amerre menni szeretnénk.

A gondolások viszont a legkülönfélébb helyekre kalauzolnak el minket, nekünk pedig csak nézelődni kell. Ez a hajóféle már 1094-től ismert és kiválóan alkalmas a szűk csatornákban való közlekedésre. A reneszánsz időszakban számuk elérte a tízezres nagyságot, de manapság - a modern világ vívmányainak és a hidak számának növekedése miatt - csak 400-500 van belőlük. A hajótest különleges kiképzésének köszönhetően egy ember is elég az irányításukhoz és csak nagyon extrém körülmények között borul fel.

Érdekes, hogy a város talapzatának süllyedése miatt már a gondolák se jutnak el mindenhova, ugyanis egyes kisebb hidak alatt már nem férnek el. A gondolások száma korlátozott, nagyon zárt közösséget alkotnak, nőt nem vesznek fel maguk közé. Az áraik a gondolás tapasztalatától is függnek: egy kezdő gondolással van, amikor 40 euróért is utazhatunk, de egy óra ára könnyen meghaladhatja a 100 eurót is.

A vaporetto a velencei vízibusz neve. A jegyek mindig időalapúak, az olaszországi szokásoktól eltérően itt még a menetrend betartására is számíthatunk. Persze Velencében senki se akarja magát Svájcban érezni, hiszen Olaszországban a pontosság is csak olaszosan értendő. A vaporetto kifejezetten stabil jármű, de ez relatív. 1970. szeptember 11-én tornádó pusztított a városban, ami felborított egy vaporettót. A 21 halott között magyarok is voltak.

A hajókat a személyszállításon kívül a bolti árufeltöltésre is használják. Nem egyszer kellett kerülgetnünk az éttermek és boltok mellett kirakodott árukat, amelyeket kisebb-nagyobb motorcsónakokon juttattak célba. Velencében a szemétszállítás is vízi úton történik.

A velencei tömegközlekedés tehát szó szerint értendő: van a tömeg, amely közlekedik. A karnevál során sok helyen szinte lélegezni se lehet, és az év legvalószínűtlenebb időszakaiban is állandóan csoportosan közlekedő turistákba botlunk. Itt soha sincs holtszezon.

Végülis gyalog szinte mindenhova eljuthatunk: a Piazzale Romától az Arzenál legtávolabbi csücskéig folyamatos a szárazföldi összeköttetés. A gyalogosnak csak egy ellenfele van: az acqua alta, vagyis a dagály, amely elönti a várost. A legalacsonyabb pont a Sz. Márk tér, és amennyiben a dagály 80 cm-nél magasabb, úgy errefelé már csak korlátozottan tudunk közlekedni. A modern technika viszont ebben is segít: különféle applikációkat találunk, amelyek grafikonnal mutatják a dagály előrejelzést, a WVF-Water on the Venice Floor viszont ezt azzal is megtoldja, hogy pirossal jelzi a térképen az aktuálisan víz alatt lévő területet. Ez viszont csak internettel működik, mivel offline változat nem készült.

Előre tehát bátran, a város tele van érdekesebbnél érdekesebb látnivalókkal, amelyek csak a felfedezésre várnak!

A képeket nagy felbontásban itt látod.

A középkori városigazgatás és jogszolgáltatás helyszínei Padovában

A turista Olaszország-szerte találkozik olyan szavakkal, amelyek a középkori városok működésével függtek össze. Ezzel a poszttal a padovai példán keresztül próbálunk segíteni  értelmezni ezeket a kifejezéseket.

Itália jellegzetes középkori államformája volt a városállam, vagyis a comune. Manapság ez a szó az önkormányzatot jelöli. Élén különféle választott tisztviselők álltak (a capitano del popolo, vagyis a nép kapitánya, illetve a podestà, tehát a polgármester), amíg a tartományi államok be nem kebelezték őket. Padova esetében a Velencei Köztársaság térnyerése vetett véget a város függetlenségének. A comune sohase volt igazi köztársaság, az irányítás mindig a vagyonos rétegek kezében összpontosult.

A független comunék irányítását általában megszerezte egy ember, és kialakította a signoriát. Ez egy olyan személy uralma, aki látványosan, vagy magát magánembernek álcázva lényegében zsarnokként igazgatta a várost. A korábbi köztársaság-kori irányító testületeket viszont tovább is működtette a látszat fenntartása érdekében. Padova esetében a signore a Carrarák családjából származott.

A Carrarák várából mára csak pár épületrészlet maradt, a lenti óratorony volt eredetileg a rezidenciájuk keleti kapuja. Az óra a csillagjegyeket is mutatja és mostani formáját 1436-ban nyerte el. Hosszas restaurálás után 2010 óta újra mutatja az időt. Miután a Carrarák uralmának leáldozott, és Velence kiterjesztette az igazgatását a városra, a Carrarák palotájából lett a Palazzo del Capitanio, vagyis a köztársaságot képviselő tisztviselő hivatala.

A lenti Loggia del Consigliót a városi tanács számára kezdték el építeni 1496-tól, de sohase fejezték be. A városok élén sokféle tanács állhatott: a Vének Tanácsa, a Nagytanács, vagy a kisebb taglétszámmal dolgozó testületek, mint pl. a velencei Tízek Tanácsa. Padovában a Nagytanács elnevezés dívott.

Amikor a Velencei Köztársaság is elbukott, akkor a loggiában az osztrák katonai parancsnokság kapott helyet, innen a másik neve: Loggia della Gran Guardia, vagyis a Nagy Őr loggiája.

Padovában három tér határolja a város fontos épületeit: a Palazzo del Capitanio és a Loggia del Consiglio a Piazza dei Signorin, tehát az Urak terén áll. Innen egy rövid utcán jutunk el a Piazza della Fruttára, tehát a Gyümölcs terére, amely a hagyományos gyümölcsvásárról kapta a nevét. A térre néz a Városháza középkori szárnya, és a Torre degli Anziani, vagyis  a Vének tornya. A sok városi torony közül 1215 után ebből lett az önkormányzatiság jelképe, hiszen ennek a tetején lengett a város zászlója. Az épület manapság is a városháza része, amit jelentős mértékben átépítettek az 1920-as években.

A Városháza mellett található a Palazzo della Ragione épülete, amely elválasztja egymástól a gyümölcspiacot a középkori gyógynövények piacától, tehát a Piazza delle Erbétől.

A Palazzo della Ragione a törvényszéki palota szerepét töltötte be a XVIII. század végéig. 1797-ben egy vihar jelentős károkat okozott benne, és a helyreállítási munkákat követően a népünnepélyek helyszínévé vált. A földszinten kialakított fedett piac máig működik.

Az épület mostani formáját több átalakítás után nyerte el, de az eredeti 1219-es épület főbb jellegzetességei nem változtak. Máig négy lépcsőn mehetünk fel az első emeletre. Ezt eredetileg több részre osztották, és csak 1306 és 1309 között alakították ki Giovanni degli Eremitani ágostonrendi szerzetes tervei alapján a ma is látható boltívet, illetve az egybenyitott fenti teret.

Az eredeti freskókat Giotto készítette, de ezek elpusztultak az 1420-as tűzvészben. A most látható képeket Pietro d'Abano padovai filozófus, asztrológus és orvos irányításával  készítette Niccolò Miretto és Stefano da Ferrara. A több, mint 200 folyóméternyi freskó 12 részre osztható. Mindegyik részben találunk egy apostolt, az aktuális hónap, csillagjegy, és bolygó allegóriáját, amelyeket kiegészítenek a jellegzetes munkák és csillagképek. A freskó legalsó sávjában a város védőszentjei, az egyház doktorai, és az erényeket ábrázoló alakok is szerepelnek.

A terem nyugati végében találhatjuk Gattamelata hadvezér lovának a fa modelljét, amely a Donatello-féle Gattamelata lovasszobor előtanulmányaként készült. A terem keleti végében van egy Foucault-inga, illetve két szfinx, amelyeket a város szülötte, a híres egyiptológus, Giovan Battista Belzoni küldött haza az egyik ásatásáról.

A képeket nagy felbontásban itt látod.

Palazzo del Bo - a padovai egyetem főépülete

A padovai Európa második legrégebbi egyeteme. Bolognában ugyanis a tanárok és a diákok nem voltak elégedettek az oktatói szabadsággal, így 1222-ben megalapították a saját egyetemüket. A Palazzo del Bo 1493-tól az egyetem székhelye és központja. Korábban bérelt épületeket használtak, mert nem érte meg egy sajátot építeni.

A lenti lépcsőház az 1932-42 közötti bővítési munkálatok eredménye, rajta Gio Ponti és Fulvio Pendini festménye (a Tudás lépcsője):

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A látogatók a lépcső és az új udvar után a régi udvaron keresztül folytatják az egyetem megtektekintését. A történelmi központot 1501-ben adták át, hogy befogadja a népes diáksereget, akiket két natio-ra osztottak: az itáliaiakra és a külföldiekre. Eredetileg két fakultás létezett: a jogi kar és a hét szabad művészetet elsajátító hallgatók kara, tehát a bölcsészkar. Mindkét karnak volt egy rektora, akiket a hallgatók közül választottak, és az ő címereik díszítik az épület udvarát, folyosóit és termeit. A címereket 1688-ig lehetett kitenni, amikor a várost irányító velencei kormányzat betiltotta a gyakorlatot: ekkor a már több, mint 3000 címer mellé nem fért el több, tehát a régieket kellett volna átfesteni, vagy leszedni ahhoz, hogy újabbakat rakjanak ki.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az egyetemre számos magyar diák járt. Csak pár példa: Janus Pannonius; Báthory Miklós váci püspök; Brodarics István, akinek köszönhetjük a leghitelesebb beszámolót a mohácsi csatáról; Zsámboky János humanista; Forgách Ferenc püspök és történetíró; Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király hasonnevű unokaöccse.

Akit érdekel a teljes lista: Veress Endre: A Paduai egyetem magyarországi tanulóinak anyakönyve és iratai (1264--1864). Budapest, 1915.

A központi székhelyen mára csak a vezetőség irodái és a reprezentatív termek maradtak. A tényleges oktatás a városban szétszórt épületekben zajlik. Mi például egy konferencia keretében bejutottunk a Régi Levéltár elnevezésű terembe, ahol a fapolcokon elmúlt korok hallgatóinak az iratai sorakoznak.

A leghíresebb részeknél nem lehetett fotózni: ebben az épületben működött Európa első anatómiai színháza, ahol 1594-től kezdve körülbelül 300 diák követhette élőben a boncolást. A fa szerkezet ma már nem teszi lehetővő, hogy felmenjünk a karzatokra, így a tetem számára fenntartott asztal alól lehet ide bekukkantani.

Ezen felül érdekes még az Aula Magna, vagyis a díszterem, ami eredetileg a jogászhallgatóké volt, ugyanis a legnagyobb termet a legtöbb diákot tömörító fakultásnak kellett fenntartani. Ezt a hagyományt csak Galileo Galilei törte meg, amikor a neves professzor hírnevének köszönhetően a matematikusok száma meghaladta a jogászokét, és ez utóbbiak ideiglenesen kiszorultak a termükből.

További belső tereket a Google Street View segítségével tekinthetünk meg.

A képeket nagy felbontásban itt látod.

Scrovegni kápolna

A padovai Scrovegni kápolna Giotto di Bondione azon kevés freskóciklusai közé tartozik, amely komolyabb károk nélkül, a maga organikus egységében maradt ránk. Giotto már túl volt az assisi és római megrendeléseken, amikor Enrico Scrovegni, a Dante Isteni Színjátékában később pokolra "juttatott" (Pokol, 17. ének, 64-66. sor) Reginaldo Scrovegni bankár hasonló mesterséget űző fia megbízta, hogy fesse ki az apja lelki üdvéért emelt kápolnát. Giotto 1303 és 1305 között tartózkodott Padovában, és feltételezések szerint nem csak a freskókat, hanem az épület terveit is neki köszönhetjük.

Egy fogadalmi kápolnáról van szó, amely a - mostanra már lebontott - családi palota szomszédságában családi temetkezési helyként is szolgált. Eleve két bejárata volt: egy baloldalt, a család számára, ahonnan ma is belépnek a turisták, és a főbejárat, a hívek számára.

Az apszisban, a főoltár mögött található a megbízó sírja,

aki a főbejárat felett is megjelenik, amint felajánlja a Szűznek a kápolnát:

A belső homlokzat az Utolsó Ítéletet ábrázolja. A terv Giottóé, de a megvalósítás jórészt a segédeknek köszönhető. Ez alól kivétel a kápolna felajánlását ábrázoló jelenet, ami többek között azért is fontos, mert az ábrázolt személyek arányosak: hosszú évszázadok után megszűnt a hatalommal arányos nagyság ábrázolása, vagyis Giotto visszaadta az ember istenivel szembeni méltóságát.

Giotto a szentek és kárhozottak seregével több olyan mintát alkalmazott, amely másokat is megihletett. Elég csak Michelangelo Buonarroti Utolsó Ítéletére gondolni a Sixtusi kápolnában, ahol Sz. Bertalan úgy tartja a lenyúzott bőrét, rajta Michelangelo arcvonásaival, mint ahogy Giotto lógatta a kárhozottjait a saját kompozícióján.

A csillagokkal teli ég a teremtés nyolcadik napját, vagyis az örök végtelenséget ábrázolja. Az itt sorjázó nyolcszögű csillagok is a végtelent jelképezik.

Maiestas Domini ábrázolás a mennyezeten (részlet)

Az oldalfalak négy sávra oszlanak. A legalsó szintre, jobbra a hét erény, balra pedig a hét bűn trónszéken ülő, grisaille technikával megfestett alakja került.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ezek egymással szemben párt alkotnak, mint:

fenn balra az igazságosság, jobbra az igazságtalanság;

lent balra a bőkezűség, jobbra pedig a fösvénység.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A második és a harmadik szintet bibliai jelenetek töltik ki, de a köztük található hamis építészeti elemeket is apróbb ótestamentumi epizódok díszítik. Pl. balra Jónást éppen elnyeli a cet, jobbra pedig Illést elragadja a tüzes szekér.

 

 

 

 

 

 

 

 

A legfelső sávból csak az Izsák feláldozását ábrázoló részt fotóztuk le.

A betlehemi gyermekgyilkosság képénél Giotto még az anyák arcán legördülő könnyet is ábrázolta.

Júdás csókja esetében Paolo Uccello is San- Romanói csata című alkotásánál is megfigyelhető a vonalak összevisszasága, csak itt nem fáklyákról, hanem lándzsákról van szó.

A halott Krisztus siratása című résznél - ha megfigyeljük a tekinteteket - egy angyal kivételével mindenki Jézus szemébe néz.

A Noli me tangere részleténél a katona úgy eldőlt, ahogy majd Piero della Francesca Feltámadás című freskójánál is láthatjuk.

A sort Jézus mennybemenetele, illetve Pünkösd zárja:

A kápolna melletti palotát 1827-ben lebontották, amikor elkezdődött az épület állagának a romlása. A helyzetet tovább súlyosbította a homlokzat vakolat rétegének eltűnése. Egy több évtizedes restaurálási folyamat eredményeképpen viszont jórész sikerült helyrehozni a károkat, és 2001 óta a turisták újra látogathatják. Megéri!


A képeket nagy felbontásban itt látod.